Görbe tükörben nézem magam

Görbe tükörben nézem magam
Hová tűntek szemeimből
A csillag ezrek
Lehullottak az esztendők hadával
Fényük nem ragyog
Üstökösként

Görbe tükörben nézem magam
A szerelmek delejbe vonva
Elrohannak
Tovarepültek és meg nem álltak
Lángjuk rég kialudt
Emlékezés

Görbe tükörben nézem magam
Arcomon nyomot hagyott
Az idő
Rozsdás fogaival belém mart
Arcom rég eltorzult
Tükörkép

 

 

 

   Néztem, hogyan távolodsz el tőlem

Néztem, hogyan távolodsz el tőlem

Mind messzebbre, mint a hullámzó óceán.

Mintha szívemet tépték volna ki belőlem,

Úgy álltam ott földbe gyökerezve, tétován.

Hagytam, hogy menj, hogy megszűnj,

Hogy itt hagyj harcolva önmagammal, mélán

Arra várva, hogy összeomoljon a világ és te eltűnj.

 

Mint darabokra tört, sziporkázó fényű torztükör, prizma.

Mint milliónyi csillag az éjszakai égboltról lehullva.

Homályos, opálos szemem fátyol-tó tükrén áthaladva,

Mint megtört fényű jégtönk üstökös a napba zuhanva.

 

 

 A tó halála

A halál karjai fonták

Ölükbe a tó csöndjét

Szorosan- s mondták

Eljövendett már a vég

 

Halk tűszúrásnyi sebként

Vérzett minden patak

Hol békák táncoltak imént

Megnémultak a szürke halak

 

Egy pillanat halk töredéke

A mozdulatlan fák nyögése

Nehezedett a hajnal ködére

 

Amott már pitymallott az ég

Tompán berezgett a fáradt lég

S én siratom azt, mi elmúlt rég

 

            Külvárosi ősz

 

Odakinn a külváros zaja leng a szélben

Villamos kocsik bőgő moraja, azt hiszem

Mint kivénhedt, megőszült némber

Az író fáradtan  lépdel -

Csöndesen

 

Fakó, ezüstszürke fények a háttérben

Vasúti sinek síró ropogása éjfélben

Mint tűnt idők, régi árnyak

Robog rajtuk ifjú nyarunk -

Serényen

 

Kőpoklok kegyetlen, piros hajnalán

Tört tükrök éles, meredély falán

Mint kegyetlen úrnő, megjelent ő

A külvárosban jár már az ősz -

Nesztelen

 

 

 

 Novemberi temetés

 

Halottnak fehér keresztet emelnek

Zúzmarás köd lepi el a fejeket

Isten elhagyta rég ezt a vidéket

 

Állig sárban, fehér zúzmarában

Széllel bélelt hantok remegnek

Emlékei a beméretett időnek

 

Emlékképek bús rajai cikáznak

Mint homokszemek leperegnek

Férgei az isteni gépezetnek

 

 

    Őszi reggelek

 

Hideg, fakó őszi reggelek

A levelek le a fáról peregnek

Piros, ködös hajnalokat

Magányos esték követnek

A kályhákban fáradt tűz lobog

Meleg szobákban az emberek boldogok

Az elmúlás illata mindent megmérgezett

A zúzmarás tél már megérkezett

Mint magányos hóhér- a Kaszás

Ki lopva a kertekben jár

S a maradni akaró lelkekre vár

 

 

 

 Az új mechanika

 

Éjféli sárgafények

Tompa zuhatagában

A testek extázisában

Halk fék nyikorgása

Az éjszakában

Kábultan-

A lelkek imádkoznak

 

Pereg keserves létünk

A gyors homokóra

Tündér délibábja

Kattog a motor

Az új mechanika

Az elmúlásba-

De visszaránt életünk

 

Tegnapelőtt még éreztem őt

Bennem a fény egyre nőtt

Kívántam újra látni őt

A soha megnemszűnőt

 

 

 

         Ha indulnod kell

 

Mikor érzed, hogy indulnod kell

Adj még egy csókot, egy utolsót

Érezve érezzem, mit veszítettem el

Hogy itt hagyj magadból valami fájót

 

Mikor érzed, hogy indulnod kell

Ölelj meg mégegyszer, utólszor

Úgy ölelj, mint ki sosem enged el

Hogy illatod agyamba hatoljon, ezerszer

 

Vértől átrezgett kőpoklán a szívemnek

Égjen lelkünk örökön ragyogó hajnala

Kik elrothadt csontjainkon felélednek

 

Őrizzék szerelmünk hamvadó lángját

Kik esti szürkületben fogantak

S a hajnal mámorában kihunytak

 

 

 

           Könyörgés Istenhez

 

Miért büntetsz engem Istenem?

Fáradságos munkával mit elértem,

Most nézem-

Miként válik porrá a tűzben.

 

Miért vágyódom a tiltott gyümölcs ízére?

Kárhozott, romlott lelkem terhére,

Most nézem-

Miként múlik el minden.

 

Miért hagytál el engem Istenem?

Hisz hozzád könyörögtem

Fáradt reggeleken-

Megbocsáttatásért,

Megváltásért.

Hozzám sosem szólott Atyai szavad

(A számkivetetthez, az örök bujdosóhoz)

Halld meg hát szavam:

Könyörülj rajtam,

Oltalmazz vagy olts el

Mindenható Istenem!

 

 

 

 

 

      Zöld szemek

 

Téged vártalak zöld szemű éj-szobra

Titkos vágyaknak, éji kéjeknek

Zöld szemednek buja, rejtélyes tengerében

Ringatom magam, önfeledten

 

Téged vártalak piros alkonyatok mámorában

Tengerből születő napok halvány horizontjában

Hajnali fények sárga sugarában

Macskaszemű éj- Istenség

 

Süllyedt hajók talány örvényéből

Mint, viharverte szentéj mélységéből

Tört hajóm lenge árboca fölcsillan

Zöld szemed tengerének hullámaiban

 

 

 

 

 

        A szerető

 ( A szépfiú emlékezete)

 

Jó kedvem van ma nekem

Hisz úgy láttalak, mint régen

Könnyed dallamot súg az őszi szellő

Belőled lenne a legjobb szerető

 

Jó kedvem van ma nekem

Hisz úgy mosolyogtál rám, mint régen

Régi dallamot súg az őszi szellő

Belőled lett volna a legjobb szerető

 

Jó kedvem van ma nekem

Hisz úgy sirattalak szerelmem, mint régen

Új dallamot dúdol az őszi szellő

Te vagy a legjobb szerető

 

 

 

           A ringyó

 ( A buta nő emlékezete)

 

Belém költözött egy furcsa állat

Afféle beteg, esti vágyakozás

Szánakozás

Lelkem lelkedre, mint társra, még várhat-

Mert féreg ette fekete lelked

Egy ringyótól vár felajánlkozást

 

Rég megdermedt szívem titkos foganatjai

Tőled kaphattak volna megbocsáttatást

Felszabadulást

De játszi könnyed nő ez a ringyó-

S a tested elfajzott rejtelmei

Tőle kaptak megnyugvást

 

Míg én lélekmaró fekete álmodásban

Álmodtam át a tegnapot

S egy új napot-

Addig a kocka fordult s a bűnös nő újra lecsapott

És a ringyó utáni siránkozásodban

Együtt, megálmodunk egy szebb holnapot  

Oldal: Hogyan működik a HuPont.hu weboldalszerkesztő és honlap?
Barta Krisztina versei - © 2008 - 2024 - vulgaris.hupont.hu

A Hupont.hu weboldal szerkesztő segítségével készült. Itt Önnek is lehetséges a weboldal készítés.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat